Végy engem, végy a karodra:
rajta pecsét legyek én!
Tégy engem, tégy a szívedre:
... rajta pecsét legyek én!
Mert szörnyű a nagy szerelem,
mint méreggel teli korsó
erős az igaz szerelem,
mint a halál s a koporsó.

Lángja, miképpen a tűzláng
s az Úrnak lángja, olyan:
nagy záporok el nem emésztik,
nem oltja ki semmi folyam.
Nélküle koldus a dús,
háza, megannyi cseléde
mind semmi a nagy szerelemhez,
hiába kínálja cserébe.
 

így szeretlek. (Dsida Jenő / Énekek éneke)

szeretném valahogy szavakba önteni az érzést, amit abban a pillnatban éltem át, amikor azt mondtad, vonatra ült és jön hozzád. képzeld el a nyers húsom, egy hatalmas, rettentő éles kést, amint felhasítja  a mellkasom, kivájja a szívem, ami aztán a kést tartó kéz párjában még tovább dobogna, de az úgy szorítja, hogy kisebb képzavarral élve, olyasfajta légszomj kapja el a szívem, mint téged az éjszaka a fulladás határán. és amint ezt a mondatot az agyam megpróbálja feldolgozni, és amint beleélem magam a "következményekbe", akkor az a szív, ami a szorításban vergődik, még azt is át kell élje, hogy a kést tartó másik kéz eszeveszett őrjöngésbe kezdve döfködi, százszor, ezerszer, míg csak egyet is dobban... csak pár másodperces érzés, tovább tart leírni, elolvasni, mint átélni. de az intenzitását nem tudom érezteti e ez a pár szó.

rengeteg jó volt az egész hétben, és ahogy mondtam is, talán épp ez okozta ezt az érzést bennem. amikor azt mondod, az életed vagyok, a mindened, amikor azt hallom, soha nem akarsz elveszíteni, amikor úgy szeretsz, úgy teszel magadévá, hogy minden pórusom azt érzi: IGAZI vagy, és tényleg az vagyok neked, aminek mondasz, amikor azt kérdezed lennék e a feleséged, amikor durván vagy a leggyengédebb, amikor olyan dolgokra emlékszel a fürdömben vetkőzve, amire én magam sem, amikor nem tudom számolni az orgazmusaim, amikor a barátaim előtt is csókolhatlak, amikor legalább páran látják, hogy te az enyém , én a tied... amikor tényleg veled fekszem, veled kelek, nem csak virtuálisan, amikor fölémhajolva, pár miliméteresre nyíló szemekkel azt kérded, mit látok a szemedben, amikor a harmatos fűben teszel magadévá, amikor  melletted ülök többszáz kilométeren át... amikor azt sem tudom hol folytassam, csak azt tudom ez nem lehet illuzió, ez nem lehet, hogy nem a tiszta teljes valóság, és mindegy, hogy alkohol, fáradtság vagy bármi más módosítja némileg a tudatod, amikor ezeket élem meg mellletted, amikor így beszélsz, így vislekedsz, így törődsz velem, amikor féltesz, amikor félsz, amikor féltékeny vagy... nos drágaszívem, olyankor.... tudod olyankor: https://www.youtube.com/watch?v=UIw2VdUwJkA

és ez már csak erősebb, napról napra erősebb...

lehet. néha magam sem tudom mi van velem, igazából ezek csak érzések, cikázó gondolatok, amiket nemhogy kimondani, de még így leírni is nehéz. villanások. gondolatfoszlányok, áramütésszerű érzelemcsípések...

veled akarok lenni. szinte mindig. félek ettől. képtelen vagyok korlátozni magam. nem tudom mennyire fejezi ki a valóságot az a semmiségnek tűnő mondat, hogy soha senkit ennyire. nem bírom ezt. hogy képtelen vagyok szavakat találni, hogy nem tudom érzékeltetni a bennem zajló folyamatokat.

zuhanyoztam edzés előtt, és akkor villant az agyamba, hogy de hiszen, ha te egy hónapra elmész, akkor nem tudom mi lesz. valóban szükség van annyi szexre az életemben, amennyi most van? és ha igen, elég leszek magamnak? na és te? elég leszel magadnak? te? és igen, semmire nem vágyom jobban, mint hűségesnek lenni, hogy aztán ha hazajössz velem legyél, úgy ahogy soha még.

néha elkap ez az átkozott féltékenység, ráadásul a reménytelenség is. pedig iszonyatosan jó napokon vagyunk túl, rengeteg pozitív dolog történt, ésszel tudom, hogy minden így jó, ahogy van. de nem tudom kontrollálni. jön, elkap. hogy miért nem alhatok veled? hogy miért nem mehetek az ágyadba? hogy miért van másnak boldog családja? irigy is vagyok. nem tudom miért zavar ennyire Zita. nem akarom, hogy az övé legyél. nem is vagy senkié. és ne is legyél. de nem akarok több nőt körülötted. és mégis tudni akarom, ha vannak. nem szeretem, ha titkolózol. lehet ... persze nincs mindenhez közöm. nem is kell mindent tudnom. de bennem olyan természetes, hogy minden kis faszságomról beszámolok neked, hogy nem tudom mi az, amikor azt mondod: végre megértették! kik? mások.

hülye vagyok. teljesen. néha meghalnék legszívesebben. ültem ma mögötted a motoron és ez futott át az agyamon: ha most meghalnék, boldogan halnék meg. eszeveszett jó volt érzeni a szelet, rázkódni a göröngyökön, belesimulni a kanyarokba. biztonságban lenni mögötted. veled lenni. veled enni. nevetni. érezni a napot az arcomon.

ma este nem volt orgazmusom a kocsiban, és nem is hiányzott. olyan boldog voltam pár pillanatig, és annyira sírni tudtam volna, és annyira erősen elkapott a "tégedszeretlekegyedülavilágon". imádtam, ahogy birtokba veszel, ahogy élvezel... és ahogy simogattál, ahogy azt mondtad, szépek a vonalaim... legszívesebben ott helyben magamhoz nyúltam volna. úgy, hogy nem nézek rád, minha egyedül lennék. de nem akartam, hogy ... csak kis időre jöttél el, ez pedig hosszú lett volna. még így is szakítottál rám időt. rengeteget törődsz velem. tudom, hogy szeretsz. és tudom, hogy őt is szereted. és nem bánt. halálosan komolyan gondolom. de egyszerűen képtelen vagyok nélküled élni. kellesz, mint a levegő. a lételemem lettél. nincs menekvés.... de nem is akarom.

néztelek a büfé lépcsőjén, ahogy bementél fizetni... ültem mögötted a motoron és az juott eszembe: "térdelj le!" teljesen beforrósodott a puncim. ennek volt az eredménye a kanapén eldördült pár orgazmus délután. és igen. talán engem is az az érzés piszkál: azt akarom, hogy mindenki tudja: az enyém vagy! de nem vagy persze a tulajdonom, soha nem is akarnám, hogy az legyél. ez a kijelentés nem erre vonatkozik. egyszerűen csak az okozna földöntúli boldogságot, ha úgy mászkálhatnék veled ebben a tetves kisvárosban, hogy igen basszátok meg emberek! igen! ő az enyém, én az övé, ásókapanagyharang. érted ezt szivecske? VAGY MÉG MINIDG FURA VAGYOK?

először is: https://www.youtube.com/watch?v=vWdFes4dzvg&feature=youtu.be

ez a zene illik a tegnaphoz leginkább. nagyon vártam ezt a szerdát, és igazság szerint nem mindig jó, ha az ember nagyon vár valamit, főleg egy olyan hülye hétfő után. és főleg úgy, hogy ez az első olyan itthonléted, amikor egy éjszakát sem töltöttünk együtt. pedig annyira szerettem, de nem lehet már...lehet soha többé... de így még inkább várok minden percet, amit veled tölthetek. akkor is, ha csak ülök melletted a kocsiban. nem is tudom miért nem hallgattunk hangosan valami hasonló zenét, mint ez itt az elején...

másodszor is: https://www.youtube.com/watch?feature=endscreen&v=-8ZqhPtlXpM&NR=1

szerettem azt az illuziót, hogy úgy mehetek veled, mintha valóban a párod lennék. a legjobban a tó partját szerettem, nézni a vizet, téged, ahogy vadászol a kígyókra, ahogy lesben állsz, ahogy mint egy lelkes kisgyerek be akarod bizonyítani, hogy igenis megállja a helyét az elméleted. imádnivaló kölyök és erős férfi vagy egyszerre. ez az egyik legkedvencebb kombóm :) az a legérdekesebb, hogy én is sokféle vagyok melletted, sokszor egyszerre sokféle. és ez az érzés annyira jó, és annyira egyedi. egyszerre játszani, képzelegni, átélni a valóságot, fájdalmat, örömet, élvezni ami jön, vágyni arra, ami nem... így lehet, hogy hiányozni tudsz olyankor is, ha mellettem vagy. mert biztosan tudom, hogy sokkal többet akarok belőled, mint te belőlem. ahogy feküdtem a fűben, míg fél szemmel téged néztelek, vagy a padon, az eget bámulva, vagy épp csukott szemmel, akkor is ezt éreztem. arra vártam, azt képzeltem, hogy odajössz, fölém hajolsz és hosszan csókolsz...

éreztél te már ilyet? hogy egy karnyújtásnyira van tőled valami, valaki, amire, akire nagyon-nagyon vágysz, és nem nyúlsz érte, mert azt várod ő lépje meg a te képzelgéseid szerint azt a bzonyos lépést. és annál nagyobb boldogság nincs, ha ez anélkül teljesül, hogy kérnéd, hogy mondanád. mert az azt jelenti, hogy a másik tud, ismer téged, és azt is, hogy ugyanaz okoz neki örömet, és nem elvárások mozgatják, hanem azok az ösztönök, amik mindkettőtökben ugyanolyan intenzitással működnek. és ezért örültem annyira, amikor azt mondtad: hosszú naci, kiskabát. mert gyönyörű volt az idő, és kicsit megint azt éreztem, elszalasztott alkalom... bár a jármű is és a helyszín is majdnem mindegy, ha veled lehetek. és a könyvtárban pizzát enni, szerelmeskedni, majdnem olyan jó.... csak ez a késő délutáni motorozás, valami olyasmi volt.... jajj, hogy is mondjam el? :) az első két percben voltam csak bizonytalan, de ahogy azt kérdezted: jól ülsz? :) lehet túldimenzionálom, mint általában mindent, de én csak így tudok érezni, 110 %on. mindent. és ha becsapnak a megérzéseim, hát azt sem bánom. akkor is azt éreztem: fontos vagyok neked, hogy meg akarsz osztani velem valamit, hogy mutatsz magadból, abból a világból, ami ugyan ugyanúgy ott van előttem, de kicsit a te szemeddel láthattam, a te börődön érezhettem.... miközben haladtunk párszor azt kívántam, menj gyorsabban, de igazad volt, akkor túl gyorsan lett volna vége. de így, a bennem végbemenő folyamat az izgalomtól a biztonságérzetig, a végtelenség érzetéig, a tömény tavaszérzetig, a sohanemlehetvége érzésig, és az én is akarok ilyet érzésig, olyan tömény volt, hogy magamban, és néha talán hangosan is sikongattam és kacagtam, és azt az általam annyira imádott érzést kaptam, hogy szétfeszíti a szívem a boldogság!

hát valami ilyesmi volt ez a tegnap. és talán épp a töménysége miatt aludtam el olyan gyorsan, hogy csak ma írom mindezt le.

nem is tudom, talán öt hónapja nem volt ilyen. mit mondjak, nem is egyszerű. nem tudom mi van veled. délután még azt mondtad, este beszélünk, aztán már lassan 11 óra, de nem jelentkeztél. azt hiszem a bizonytalanság a legrosszabb az egészben. hogy most csak alszol, vagy épp boldog vagy mellette, vagy simán nincs időd, alkalmad... de rosszabb verzók is megfordulnak a fejemben... mert a viber üzenetre sem reagálsz, és már látom lelki szemeim előtt, hogy vmi oknál fogva őszinteségi rohamot kaptál, és kitálaltad az egész story-t neki... vagy hogy vmi motoros baleseted volt, vagy családi perpatvar, mert megérkezett az albérlőtök... mittomén. de egy biztos: nem jó érzés nem tudni rólad, és nem is tudom hogy fogom majd azt tűrni, ha ez állandósul. jajj, istenem! de hiányzol!

április 21.

élveztem. minden percét. csak úgy lenni veled. figyelni. hallgatni. nézni. menni ....előtted, utánad, melletted. ülni a napon. beszélni, beszélni, beszélni. úgy tenni, mintha... és várni. a reakcióid. hogy ugyanazokat gondolod-e, hogy ugyanazok a dolgok állítanak-e meg, hogy az döbbent-e meg, arra csodálkozol-e rá. és igen.

érdekes, ahogy elmerülsz valamiben. ahogy a pókerarcodban ülő, mindent eláruló szemeid sugározzák az agyadban kavargó gondolatokat. várom, hogyan öntöd szavakba, mi az, amit meg is akarsz osztani velem, mi az, ami kisül belőle. a kritikai hajlamod megnyilvánulásai, és azok a senkinek eszébe nem jutó asszociációk! :) nem tudom mi az érdekesebb: ahogy párhuzamot vonsz a családod életének apró, valós vagy elképzelt jelenetei , és az alkotások között, vagy az, ahogy kitalálsz történeteket az alkotás hevében működő igazi vagy önjelölt művészek testi - lelki állapotáról. de mégis tudom. a legérdekesebb, ahogy ezeket a történeteket előadod. :) azt hiszem leginkább ez az oka annak, hogy ennyire szeretlek, és ez az oka annak is, ami miatt mindig is foglak, bármilyen intenzitással is fog a jövőben ez az érzés bennem tovább élni: vagyis, hogy ilyen vagy. egyéniség, egyedi és utánozhatatlan, még akkor is, ha voltak akik abszolut nyomot hagytak benned, akik formálták a személyiséged. kész vagy. bármennyire is úgy érzed néha, hogy még nem. mindenki úgy érzi. de ahogy beszélsz, ahogy gondolkodsz, az egy kész ember kivetülése. és én ebbe vagyok szerelmes.  

érezni. a napot, mint a gyíkok, a szellőt, mint a kövek, ha éreznek a kövek...persze, hogy éreznek... csak úgy létezni veled... ennél több nem is kellhet.

vajon tényleg bolondnak gondolsz? vagy csak olyan értelemben, amennyire te is az vagy? 

már újra várok. egy emlékkel gazdagabban, és újabbra várva. most épp az estére...

https://www.youtube.com/watch?v=51Bpx63wkbA&list=PLDro5MYXXUfWo-N_3RbL95U4GzSY2Oigw

ilyen.

nem tudom eldönteni, hogy velem van a baj, vagy már te unsz. nyűglődöm. talán csak a mindennapi gondjaink nyomják ránk a bélyeget, olyat, hogy ki sem látszunk alóla. ez a telhetetlenség érzet, vagy az örök elégedetlenség, vagy az az kell, ami nincs állapot? kevesebbet hívsz, kevesebbet vagy velem, már nem rajongasz. pedig én abból élek. abból táplálkozom. de miért kell annak a rajongása, aki nem csak rám vágyik, miért akarom, hogy az enyém legyél szőröstül-bőrőstűl? miért akarlak birtokolni? tudom, hogy az nem vezet sehova. tudom, hogy te te vagy. hogy én meg én. hogy nem tűrném én sem fordítva. hogy szabadságra is szükség van. hogy van munkánk, családunk, gyerekeink, ezer és három dolgunk. de miért akarom akkor mégis, hogy maximális figyelmet szentelj nekem? csak nekem! miért akarom, hogy erődön felül törődj velem? miért kell, hogy olvadj tőlem? és miért érzem úgy, hogy nem vagyok már hatással rád? mi a baj velem? mi a baj velem? mi a baj velem? képtelen vagyok koncentrálni a muszáj feladatokra. szétmegy az agyam a sok szartól! te pedig a gyógyszerem voltál. és most azt érzem... növelnem kell az adagot, nemhogy csökkenteni! pedig te kevesebbet adsz! és megint én baszom el! megint én nem bírok magammal. megint én vagyok az önzőbb, a követelőzőbb, a sértődékenyebb, pedig nincs is igazi okom rá. rossz érzések csupán. félremagyarázások. vagy mégsem? én szombaton a lehető leghamarabb otthagytam csapot-papot, rohantam hozzád. te óvatosabb lettél, én bolondabb. csütörtök, péntek este sokkal tovább fent tudtál lenni, mint szombaton. tegnap megint azt éreztem, inkább visszamennél, nem tudsz mit kezdeni velem, kicsit "csakegydugás" íze volt. cáfolj meg! mondd, hogy nem jól érzem! mondd, hogy én vagyok a fontosabb! mondd, hogy kellek! csak .... de ha már csak van... akkor kifele megyünk. egész nap ordíttatom a zenét, tombolnék! törnék, zúznék! dühös vagyok, és elégedetlen! csapongok! és várlak! és ez dühít a legjobban! hogy lehet nem is látlak! ez a legrosszabb! amikor itt vagy a közelemben, és nem velem! amikor én ráérek, te meg nem! és hiába tudom, hogy fordítva is lehetne! olyan vagyok, mint egy gyerek! csakazértis!  

kell ez neked?

Kedves! te most azon dolgozol, hogy a rossz oldalad mutasd meg? ez csak most villant az agyamba.... némi rosé után ugyan, de mégis. egy elejtett kis megjegyzés a mai délelőttből... ugye milyen idegesítő tudok lenni? de ez abszolut nem verseny. nem tudsz kiábrándítani. imádom az agyatlanságaidat, a gonoszkodásaidat, a hülyeségeidet, mindent, ami te vagy. te gonosz kis kobold! önző vagyok. na és? ez az élet rendje... vagy vmi hasonló faszság. pont leszarom. majd akkor lépek le, ha én akarok, ha unlak, ha elmúlik... frászt. mindig az életem része leszel. mindig. érted? mert te vagy én! kicsit nehéz önmagunkkal szembesülni, kicsit nehéz elviselni az ugyanolyan  vagy legalábbis nagyon hasonló labilitást, érzékenységet, érzelemkitöréseket, szenvedélyt, magunkba roskadást, vagy épp ezer fokon égést. de kell. de akarom. 

ennyi.

utálok elszakadni. tudom, nem örökre mész el, de a napok nélküled... hiába minden. hiába a józan ész diktálta sablonok... képtelen vagyok hazudni magamnak, neked is. amikor könnyes a szemed abba én is belepusztulok. pedig ugyanakkor iszonyatosan jól esik, és imádom az érzékenységedet. folyamatos gombóc van a gyomromban.

 a levegő vagy nekem. légszomj? talán ez hasonlít legjobban ehhez az érzéshez. lerángattalak volna arról a motorról, vagy talán még inkább mögéd pattantam volna, és csak mentem volna, ki a világból, veled... bárhova. de te már hazavágysz, még miattam könnyezel, de már őt várod. iszonyat. szenvedek. fáj. sírni akarok. zokogni. de nem tehetem. az aktuális álarcomban létezem épp. boldog családosdi. nem akarok semmi mást, senki mást. csak téged. ketten lenni a világegyetemben.... tudom persze, ez csak pillanatnyi (viszonylagos), de most ez tölti ki mindenem.

és féltelek is. csak érj haza épségben. buzi tavasz. hazudik ez is. ez kurvára nem az. egy taknyos, szürke burok, ami rátelepszik a zsenge rügyekre, a színekre, fojtogat és nem hagy újjászületni semmit. nem akarom a végét. tartson még! KÖNYÖRGÖM! tartson még! annyira elkapott a félelem a végétől! pedig nem olyan akut még, de nem tehetek róla. elmentél, és én belehaltam. potyognak a könnyeim, és képtelen vagyok észrevenni, hogy a felhők között erőlködik a nap.

https://www.youtube.com/watch?v=BLyKOpvhQxM ez szól, és ez is olyan zene, ami röpít. bárcsak hozzád vihetne... bárcsak lehetnék....önmagam.

légszomj, vagy csak az adag nélküli drogos állapota... te vagy a szerem, és nem kaptam belőled eleget. szorít a mellkasom, a gyomrom, a torkom, mindenem egy merev görcs, egy gombóc. hát ez talán még a hatost se üti meg a tizes skálán. persze látnom kellene a szépet, a jót, örülni annak ami van, de most épp önsajnálós hangulatban vagyok. és tudom, hogy nem kéne temetnem még a kapcsolatunkat, hanem élvezni amíg lehet, minden pillanatát maximális boldogságban megélni, és örülni minden apró impulzusnak. többnyire így is van. többynire tudom pozitívan értékelni, és nem nyavalyogni előre meg nem történt dolgokon. de most ez van. képtelen vagyok kivergődni ebből az állapotból. csak az segít, ha veled vagyok. vagy még az se. mert szombat hajnalban, vagy tegnap este is mellettem voltál, és én mégis a jövőnkön szomorkodtam. tudom, hogy nem veszthetlek el, hogy mindig  leszel nekem valamilyen formában, de most megőrülnék a "legyünkbarátok" állapottól. a szerelmed akarom! és az enyémet adni. adni, adni, adni... és csak aztán.... sokára! kérlek! most imádkoznék, ha hinnék, azt mondanám! Add Uram, hogy még az enyém legyen kicsit! Csak a nyarat! kérlek! Add meg nekem ezt még!

Boldog vagyok még akkor is, ha beledöglök kicsit, ha a szívem extra igénybevételnek is van kitéve. Hiszen edzeni kell a szívemet is. Ugye?

Szeress kérlek!

Közben tudom, hogy kérnem se kell, hiszen szeretsz. És jobb vagy hozzám, mint bárki eddigi életemben.

rengeteg minden kavarog a fejemben, bennem.... annyira szeretném, ha soha semmilyen gondolat nem merülne el, ha mind testet ölthetne valamilyen formában, ha át is adhatnám, mint valami kis ajándékot.

tegnap éjjel. nem is. tegnap este annyira vártam, hogy veled lehessek, hogy majdnem sírtam, amikor a lányom elkezdte a zsarolást. nem hiszem, hogy rossz anya vagyok, amiért anyámra hagytam. nem, mert az rosszabb lenne, ha vele lennék, de nem tudok rá figyelni, mert épp állandóan más jár a fejemben. szóval tegnap este iszonyatosan jól esett, hogy kicsit úgy látnak bennünket, mintha tényleg... olyan volt... és látod, ezért gondolkodtam tegnap egyfolytában szinte ezen, hogy mi a különbség valóság és illuzió között. és nem tudok más konkluziót, még akkor sem, ha az imént is épp azt használtam: olyan volt, minta. mert ami a külvilág felé látszik, az belül, kettőnk közt rég nem csak illúzió. imádtam, ahogy megcsókolsz, ahogy átölelsz, ahogy csak néztél... nem a sarokban, hanem a pultnál. és hihetetlen jó érzés volt. akartam, hogy lássanak így. pedig tudom, hogy nem kellene. tudom, hogy ez maradhatna négy piros fal között is. és talán ott is lenne a helye, de nem akarok álarcokat. veled nem.

nehezen hagytalak ott hajnalban. talán még soha ilyen nehezen nem indultam útnak. és ahogy ültem az ágyad szélén... azt hittem beleszakad a szívem. nem csak abba, hogy el kell jönnöm. abba is, hogy már vissza kell menned holnap. hogy tudtam ma keveset lehetek veled. bár minden kevés. veled minden idő kevés. és kicsit abba is, hogy ott, abban a pillanatban ugyanazt érzetem, amit ma este a könyvtárban. vége lesz.

nem csak amiatt gondolom ezt, amit ma meséltél, hogy a téged olyan jól ismerő barátod is azt kérdezi mit akarsz, mi a jövőd, melyik út... ezeket akkor is tudom, ha tőled senki nem kérdezi. jajj, édes, annyira fáj, hogy tudom. annyira, hogy ma este is alig bírtam visszanyelni a könnyeim a kanapén, a pult előtt téged ölelve. mert amikor veled szerelmeskedem, annyira neked adom magam, és te annyira nekem adod magad... olyan szinten egyesülünk, hogy tényleg azt érzem szinte eggyé olvadunk. és annyi érzelmet szabadítasz fel bennem, hogy attól érzem azt, hogy szétszaggatja  a szívemet a boldogság. és közben pontosan tudom, hogy neked mellette van a helyed, és hogy a nekem szánt idő (nem általad nekem szánt, hanem ... nevezzük sorsnak, mindegy) véges.

tudom, és érzem, hogy igen... mindig jelen leszünk egymás életében, de én ettől a szerelemtől élek! ez a hajtóerőm! annyira kellesz, mint a levegő! és ezt nem azért mondom, hogy terhet rakjak rád. eszem ágában sincs. és nem is azért, hogy ömlengjek. távol áll tőlem. de egyszerűen így érzem. élvezni akarom minden percét! és a tudat, hogy vége is lesz, csak még inkább ezt erősíti bennem! kiélvezni minden pillanatot! megélni mindent, csapongást, bizonytalanságot, bizonyosságot, minden rezdülést, minden kis apróságot és minden falakat romboló hatalmas érzelmet is. sokáig úgy éreztem, ez az abszolut fájdalommentes szerelem. amit veled élek át. de nem. és mégis... fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

ritkán kap el ez a melankólikus hangulat, de tegnap hajnalban, ma este szinte ugyanaz volt. látlak téged vele, tudom, hogy az a normális.... mert hát tényleg... mit adhat neked egy negyvenes, kétgyerekes anya? még, ha szép is... még ha jó is vele a szex... ideig-óráig?

nem kedves. valóban ez vagyok. negyvenes, kétgyerekes, egyedülálló anya. DE! te tudod, hogy mi vagyok és ki vagyok. és nem kell más. nem kell, hogy értsék, nem kell, hogy tudják. mert  én is tudom, hogy egy fejezet vagyok az életedben, de az a fejezet, amit bármikor, bárhol, bárkinek úgy tudsz majd visszaadni, mintha tegnap olvastad volna. mert a részem lettél és én a te részed.

te meg az én kavicsom volnál....

én akarom, a nyarat akarom veled! de ha megszűnik a köztetek lévő problémát generáló ok, akkor az a kapcsolat ugyanolyan jó lesz, mint volt, és neked nem lesz szükséged rám. nem kell majd, hogy érezhess, nem kell majd, hogy szeretkezhess velem, nem kell majd az sem, hogy naponta ötször beszélj velem. és ez így lesz helyes. és tudom, hogy még ha bele is halok majd kicsit, de örülni fogok, mert te boldog leszel. és mégis... akarom a nyarat veled.

itt zokogok, mint egy hülye. egyedül vagyok. több, mint négy órát töltöttem veled.... nem elég. semmi nem elég. tudom, nem így lenne, ha korlátlanul állnál rendelkezésre. de most megint ezek az átkozott boldog családok.... én miért vagyok ilyen? miért nem lehet, hogy valakivel holtomiglan, holtodiglan? mit rontok el folyton? miért megyek bele háromszögekbe? miért gondolom, hogy elég lesz? 

mert elég is. sokszor. nagyon sokszor elég. és a másik eszemmel, illetve az eszemmel tudom is, hogy a felszín mindenhol lehet fényesen ragyogó, bűbájos máz. alá nem lát senki, csak az tudja milyen valójában, aki benne él. sokszor még lehet az sem. persze, az ész és az érzelem közti különbség.... de mit tegyek, ha ennyire az érzelmek rabja vagyok? mit tehetnék, ha a szenzitivitásom tart életben? egyik percben belehalok a fájdalomba, másikban szétrobban a szívem a boldogságtól. meglátok egy képet, és ááááááordítanitudnék! közben melegség jár át, és érzem, hogy ez az utad. hogy boldog leszel vele, mihelyt helyrebillennek a dolgaitok. mert nem véletlen... hisz a gyerekedet is képes voltál itt hagyni miatta. persze nem úgy értem,. de mégis. ennél fontosabb senki nem lehet neked. szereted. és ő is szeret. és ketten vagytok egy pár. öröm, boldogság, miegymás.... de akkor mi vagyok én? ki vagyok én?

nekem ki a párom, az életre szóló? aki majd betakar esténként, akkor is, ha nem akar megdugni. aki majd szeretni tudja a gyerekeimet is, ahogy az apjuk se.... aki elfogadja a hisztériáimat, aki kiutat mutat az adósságcsapdából, aki felettem apáskodik, aki gondomat viseli, aki szeret, aki kíván, aki kielégít, aki szellemi társam, aki vitapartnerem, aki mindig ott van, aki magamra tud hagyni, ha arra vágyom, aki izgalmas, aki nyugodt, aki kőszikla, akinek csak én, aki csak nekem.... hol van? ki az? mikor? lesz-e? vagy én már sosem? vagy nekem már annyi bűnöm van, hogy ezt sose érdemlem? itt kell bőgnöm, és melláéütögetnem a karatkereketr?

és közben ha itt vagy.... átjár a nyugalom, érzem, hogy értesz, szeretsz, elfogadsz, és csak ez zakatol a fejemben: tökéletes. és öltöznék, és épp csak hozzámérsz, és olyan szinten önt el a boldogság, hogy sírva fakadok, és csak potyognak a könnyeim.... mert hozzámérsz, mert úgy érsz hozzám... mert azt érzem, te vagy az. mert azt érzem te vagy az, aki én. aki a másik felem. akkor is, ha van ő. akkor is, ha mellettem vele beszélsz. a féltékenység leghalványabb szikrája sincs bennem. értelek. és szeretlek. és sajnálom, hogy te vagy, aki kettőt szeretsz. mert hogy kettőt nem lehet szeretni, az nem igaz. mert két reláció sosem egyforma. mert még akkor sem érzem magam hanyagolva, ha vele beszélsz..... érted ezt? én is szeretem őt is. ez annyira beteg, de ezt érzem. csak ne látnám ezeket a képeket. mások boldog családját.... ami lehet hogy épp tömény hazugság, de olyan, mint minden kirakat. vonz, és akarod, aztán ha megvan, nem is kell a benne még csillogó, de a kezedben már fényevesztett ékszer.

csak megyek, vezetek, bolyongok, és amikor szembejössz egy pillanat alatt lesz körülöttem nyár. aztán újra a szürkeség. érted? ez vagy nekem. és nem akarom, hogy vége legyen.