itt zokogok, mint egy hülye. egyedül vagyok. több, mint négy órát töltöttem veled.... nem elég. semmi nem elég. tudom, nem így lenne, ha korlátlanul állnál rendelkezésre. de most megint ezek az átkozott boldog családok.... én miért vagyok ilyen? miért nem lehet, hogy valakivel holtomiglan, holtodiglan? mit rontok el folyton? miért megyek bele háromszögekbe? miért gondolom, hogy elég lesz? 

mert elég is. sokszor. nagyon sokszor elég. és a másik eszemmel, illetve az eszemmel tudom is, hogy a felszín mindenhol lehet fényesen ragyogó, bűbájos máz. alá nem lát senki, csak az tudja milyen valójában, aki benne él. sokszor még lehet az sem. persze, az ész és az érzelem közti különbség.... de mit tegyek, ha ennyire az érzelmek rabja vagyok? mit tehetnék, ha a szenzitivitásom tart életben? egyik percben belehalok a fájdalomba, másikban szétrobban a szívem a boldogságtól. meglátok egy képet, és ááááááordítanitudnék! közben melegség jár át, és érzem, hogy ez az utad. hogy boldog leszel vele, mihelyt helyrebillennek a dolgaitok. mert nem véletlen... hisz a gyerekedet is képes voltál itt hagyni miatta. persze nem úgy értem,. de mégis. ennél fontosabb senki nem lehet neked. szereted. és ő is szeret. és ketten vagytok egy pár. öröm, boldogság, miegymás.... de akkor mi vagyok én? ki vagyok én?

nekem ki a párom, az életre szóló? aki majd betakar esténként, akkor is, ha nem akar megdugni. aki majd szeretni tudja a gyerekeimet is, ahogy az apjuk se.... aki elfogadja a hisztériáimat, aki kiutat mutat az adósságcsapdából, aki felettem apáskodik, aki gondomat viseli, aki szeret, aki kíván, aki kielégít, aki szellemi társam, aki vitapartnerem, aki mindig ott van, aki magamra tud hagyni, ha arra vágyom, aki izgalmas, aki nyugodt, aki kőszikla, akinek csak én, aki csak nekem.... hol van? ki az? mikor? lesz-e? vagy én már sosem? vagy nekem már annyi bűnöm van, hogy ezt sose érdemlem? itt kell bőgnöm, és melláéütögetnem a karatkereketr?

és közben ha itt vagy.... átjár a nyugalom, érzem, hogy értesz, szeretsz, elfogadsz, és csak ez zakatol a fejemben: tökéletes. és öltöznék, és épp csak hozzámérsz, és olyan szinten önt el a boldogság, hogy sírva fakadok, és csak potyognak a könnyeim.... mert hozzámérsz, mert úgy érsz hozzám... mert azt érzem, te vagy az. mert azt érzem te vagy az, aki én. aki a másik felem. akkor is, ha van ő. akkor is, ha mellettem vele beszélsz. a féltékenység leghalványabb szikrája sincs bennem. értelek. és szeretlek. és sajnálom, hogy te vagy, aki kettőt szeretsz. mert hogy kettőt nem lehet szeretni, az nem igaz. mert két reláció sosem egyforma. mert még akkor sem érzem magam hanyagolva, ha vele beszélsz..... érted ezt? én is szeretem őt is. ez annyira beteg, de ezt érzem. csak ne látnám ezeket a képeket. mások boldog családját.... ami lehet hogy épp tömény hazugság, de olyan, mint minden kirakat. vonz, és akarod, aztán ha megvan, nem is kell a benne még csillogó, de a kezedben már fényevesztett ékszer.

csak megyek, vezetek, bolyongok, és amikor szembejössz egy pillanat alatt lesz körülöttem nyár. aztán újra a szürkeség. érted? ez vagy nekem. és nem akarom, hogy vége legyen. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.