rengeteg minden kavarog a fejemben, bennem.... annyira szeretném, ha soha semmilyen gondolat nem merülne el, ha mind testet ölthetne valamilyen formában, ha át is adhatnám, mint valami kis ajándékot.

tegnap éjjel. nem is. tegnap este annyira vártam, hogy veled lehessek, hogy majdnem sírtam, amikor a lányom elkezdte a zsarolást. nem hiszem, hogy rossz anya vagyok, amiért anyámra hagytam. nem, mert az rosszabb lenne, ha vele lennék, de nem tudok rá figyelni, mert épp állandóan más jár a fejemben. szóval tegnap este iszonyatosan jól esett, hogy kicsit úgy látnak bennünket, mintha tényleg... olyan volt... és látod, ezért gondolkodtam tegnap egyfolytában szinte ezen, hogy mi a különbség valóság és illuzió között. és nem tudok más konkluziót, még akkor sem, ha az imént is épp azt használtam: olyan volt, minta. mert ami a külvilág felé látszik, az belül, kettőnk közt rég nem csak illúzió. imádtam, ahogy megcsókolsz, ahogy átölelsz, ahogy csak néztél... nem a sarokban, hanem a pultnál. és hihetetlen jó érzés volt. akartam, hogy lássanak így. pedig tudom, hogy nem kellene. tudom, hogy ez maradhatna négy piros fal között is. és talán ott is lenne a helye, de nem akarok álarcokat. veled nem.

nehezen hagytalak ott hajnalban. talán még soha ilyen nehezen nem indultam útnak. és ahogy ültem az ágyad szélén... azt hittem beleszakad a szívem. nem csak abba, hogy el kell jönnöm. abba is, hogy már vissza kell menned holnap. hogy tudtam ma keveset lehetek veled. bár minden kevés. veled minden idő kevés. és kicsit abba is, hogy ott, abban a pillanatban ugyanazt érzetem, amit ma este a könyvtárban. vége lesz.

nem csak amiatt gondolom ezt, amit ma meséltél, hogy a téged olyan jól ismerő barátod is azt kérdezi mit akarsz, mi a jövőd, melyik út... ezeket akkor is tudom, ha tőled senki nem kérdezi. jajj, édes, annyira fáj, hogy tudom. annyira, hogy ma este is alig bírtam visszanyelni a könnyeim a kanapén, a pult előtt téged ölelve. mert amikor veled szerelmeskedem, annyira neked adom magam, és te annyira nekem adod magad... olyan szinten egyesülünk, hogy tényleg azt érzem szinte eggyé olvadunk. és annyi érzelmet szabadítasz fel bennem, hogy attól érzem azt, hogy szétszaggatja  a szívemet a boldogság. és közben pontosan tudom, hogy neked mellette van a helyed, és hogy a nekem szánt idő (nem általad nekem szánt, hanem ... nevezzük sorsnak, mindegy) véges.

tudom, és érzem, hogy igen... mindig jelen leszünk egymás életében, de én ettől a szerelemtől élek! ez a hajtóerőm! annyira kellesz, mint a levegő! és ezt nem azért mondom, hogy terhet rakjak rád. eszem ágában sincs. és nem is azért, hogy ömlengjek. távol áll tőlem. de egyszerűen így érzem. élvezni akarom minden percét! és a tudat, hogy vége is lesz, csak még inkább ezt erősíti bennem! kiélvezni minden pillanatot! megélni mindent, csapongást, bizonytalanságot, bizonyosságot, minden rezdülést, minden kis apróságot és minden falakat romboló hatalmas érzelmet is. sokáig úgy éreztem, ez az abszolut fájdalommentes szerelem. amit veled élek át. de nem. és mégis... fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

ritkán kap el ez a melankólikus hangulat, de tegnap hajnalban, ma este szinte ugyanaz volt. látlak téged vele, tudom, hogy az a normális.... mert hát tényleg... mit adhat neked egy negyvenes, kétgyerekes anya? még, ha szép is... még ha jó is vele a szex... ideig-óráig?

nem kedves. valóban ez vagyok. negyvenes, kétgyerekes, egyedülálló anya. DE! te tudod, hogy mi vagyok és ki vagyok. és nem kell más. nem kell, hogy értsék, nem kell, hogy tudják. mert  én is tudom, hogy egy fejezet vagyok az életedben, de az a fejezet, amit bármikor, bárhol, bárkinek úgy tudsz majd visszaadni, mintha tegnap olvastad volna. mert a részem lettél és én a te részed.

te meg az én kavicsom volnál....

én akarom, a nyarat akarom veled! de ha megszűnik a köztetek lévő problémát generáló ok, akkor az a kapcsolat ugyanolyan jó lesz, mint volt, és neked nem lesz szükséged rám. nem kell majd, hogy érezhess, nem kell majd, hogy szeretkezhess velem, nem kell majd az sem, hogy naponta ötször beszélj velem. és ez így lesz helyes. és tudom, hogy még ha bele is halok majd kicsit, de örülni fogok, mert te boldog leszel. és mégis... akarom a nyarat veled.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.