valahogy talán csak a fáradtság. vagy nem tudom... de kevesebbet gondolok rád. és úgy érzem te is rám. nincs görcsben a gyomrom, csak ha meghallom, hogy lecsóval várt. ez a titokzatos harmadik személyben való beszédstílus Adrival kapcsolatban, na ez még mindig fel tud baszni. "engem is vártak..." kik? itt pesten...

jajj, már Janika! mikor látjuk be, hogy ez nem megy már? félek. félek tőle, hogy elveszítelek. tudom mit válaszolnál most erre: sosem fogsz elveszíteni, én mindig melletted leszek. 

pedig már most sem vagy. valójában már most ott tartunk, hogy idegesít, ha kereslek, azt szeretnéd, ha csak én lennék ott, amikor neked kell, de fordítva már nem működik. döcögve, nyögve-nyelősen még megyeget, de nem kötődsz már hozzám. és ez eltávolít engem is. egyre messzebb vagyunk. aztán egy ronda esős napon arra ébredünk, hogy ki tudja mióta nem beszéltünk. hogy vajon mi lehet a másikkal? hogy hova tűnt? és egyszer majd hiányozni fogok, de addigra bennem annyi kétely, sértettség, és elhagyatottság okozta seb lesz, hogy már nem is fog érdekelni. ez az én félelmem. 

közben pedig vágyom a boldogságra. jobban, mint valaha. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.